babakocsi vs. tömegközlekedés

Több anyuka barátnőm (mert már vannak...több!!) kérte, hogy írjak a bkv-zásról, hisz én ebben profi vagyok. És tényleg, ha valamiben, hát ebben annak vallhatom magam, ugyanis - vigyázat, sokkoló közlemény következik, aki nem készült fel rá, zárja be gyorsan a blogot - nekünk nincs kocsink. Tényleg nincs, nem is vezetünk, B. apuka tud ugyan, de utál, én meg annyira rettegek még a gondolatától is, hogy meg sem próbáltam megtanulni. Nem viccelek, ez így van, így élünk mi ketten 1db gyerekkel és 0db autóval együtt. Nem mondom, hogy néha nem jönne jól egy fuvar, de összességében azt kell mondjam, némi nagyszülői-barátnői segítséggel túlélhető a dolog. Szerintem Budapest pont az a város, ahol mindez bevállalható, persze kellő felkészültséggel. Ezért is írom ezt a posztot nektek, bkv-zásra készülő anyukák, hogy azért erre-arra számítsatok, mielőtt nekivágtok a városnak. De mindenképp érdemes belekóstolni, úgy gondolom.
Azt hiszem az a legjobb, ha járművenként elemzek-szidkozódom-pontozok stb. 

Előszóként még elmesélném, hogy én hogyan vettem rá magam a tömegközlekedésre az elején. Szóval az úgy kezdődött, hogy kis B. borzasztóan utálta a babakocsit, üvöltött ahogy beletettük-amíg benne hagytuk. Igaz a 3. hónapra elmúlt az undor, na de most gondoljatok bele, ez azt jelenti, hogy 3 hónapig otthon aszalódtunk - horror! Ki kellett szabadulnom, de féltem, hogy nem tudom majd felemelni a babakocsit, nem fognak segíteni, eljutok A-ból B-be és ott ragadok B-ben, mert képtelen vagyok meglépcsőztetni a babakocsit és majd ott üvölt a már éhes gyerek stb. ... Aztán B. apuka és anyukám is (jóhiszeműen) meggyőzött róla, hogy az emberek biztosan segítenek, hát nem igaz, hogy nem. De, de igaz. Az emberek 80%-ban nem segítenek. És lehet, hogy most magatokban azt mondjátok, hogy "ó, de, amikor én mentem ide meg oda, rögtön segítettek", de azt kell mondjam, hogy akkor bizony mázlitok volt. Én minden nap tömegközlekedem és 5-ből max 2x segítenek. Szóval az ominózus első alkalommal megtörtént, amitől féltem, ott álltam a Vörösmarty téren és nem tudtam lemenni a földalattihoz. Végül erőt vettem magamon és valahogy lecipeltem a babakocsit, az akkor óriási súlyúnak tűnő kb 4kg-os gyerekkel együtt, majd a leszállás után, fölfelé is megtettem ugyanezt. Ezután lóhalálában vettem egy jó kis hordozót és sok sok hónapon keresztül kizárólag azzal szálltam fel bárminemű járműre. Aztán bumm, kis B. hirtelen 10kg lett és kénytelen voltam babakocsira váltani, de szerencsémre akkorra már kifejlődtek a babakocsi emelő karizmaim (biztos vagyok benne, hogy ez a hivatalos nevük :D ) és rájöttem, hogy végül is ez se olyan vészes dolog. Szóval azóta is így utazgatunk kis B.-vel nap, mint nap, bár azért néha még így is inkább bevállalom a hordozót, maximum ha nem bírom el a kis hurkás lábút, akkor leteszem sétálni.

Na de térjünk a lényegre, szóval akkor a kedves járművektől a kevésbé kedvesek felé veszem az irányt.

1. Legideálisabb -  4-6-os villamos. Nem kell segítség a felszálláshoz (ami azért jó, mert nem is lenne), simán fel lehet rá tolni a babakocsit és általában még a babakocsis helyet is átadják, ha kellően szerencsétlenül néz ki az ember. :) 

2. Alacsonypadlós busz / troli - Ezek is szuperek, bár a leszállásnál figyelni kell, néha egy lépcsőfoknyi is lehet az alattunk tátongó lyuk, például a 105-ös Krisztina téri megállójánál.

3. 4-es metró - van lift = VAN LIFT!!!! Ez az információ magáért beszél, csak azt sajnálom, hogy szinte sose utazom vele. 

4. Piros metró - ez csak azért kap ilyen szép helyezést, mert nem ocsmány-koszos-büdös (még). Amúgy nincs különösebb bababarát tulajdonsága. A mozgólépcső se túl nagy előny. Én rettegek tőlük, még mindig (B. apuka most biztosan forgatja szemeit, szerinte ugyanis ebben nincs semmi ijesztő...). A jó hír az, hogy az akció nem annyira félelmetes, mint amilyennek tűnik, de azért kicsit mégiscsak az. Nyugi, azért nem lesz gond, amit tudok tanácsolni az a következő technika: felfelé menet az első kereket told rá egy lépcsőre és a hátsó kerekek utáni 2. (vagy 3.? - na látjátok, ezért utálom ezt az egészet!) lépcsőre állj te és reménykedj, hogy az előtted álló néni nem esik hátra (mert már ilyenről is hallottam). Lefelé a legfontosabb szabály (főleg a Moszkva térnél), hogy ne nézz le!! Soha!! Itt egyszerűbb a lépcső szabály, told rá a babakocsi hátsó kerekeit az előtted lévő 1. lépcsőfokra és tartsd a babakocsit így vízszintesen, az első kerekei tehát a levegőben - ne is gondolj bele!! Ajánlom, hogy zavarj le előtte egy sorozatnyi főpróbát a legközelebbi plázában. Én a Mammutban gyakoroltam be a tudományomat.

5. Földalatti - alapvetően nem lenne vele gond, ha nem kéne lépcsőzni az összes megállónál. Plusz kicsit idegesítő, hogy abban a percben, ahogy kinyitják az ajtót, közlik, hogy "az ajtók záródnak". De ne tántorítson ez el se senkit, én szinte minden nap földalattizom babakocsistul és még egyszer sem szorultunk be (kop-kop-kop).

6. Kék metró - kritikán aluli, inkább ne utazz vele!! De ha muszáj, akkor valahogy bírd ki. Azért túl lehet élni.

7. Régi villamosok - ha mázlid van, valaki segít felmenni a 3db magas lépcsőn. Ha nincs, akkor felcipeled, azért 3 lépcső nem a világ, viszont vigyázzatok, csak a közepénél fér be az ajtón egy babakocsi, a többinél korlát van.
8. Régi (nagyon régi!) buszok, trolik - inkább hagyd ki, tényleg, maradj otthon, főzz egy levest, jobban jársz vele. De ha mégis nekivágsz, készülj a cipelésre. Nézz ki magadnak valakit, akinek már a leszállást megelőző megállóban elkezdesz könyörögni, hogy segítsen lejutni a járműről. Telefon mindenképp legyen nálad, hogy ha mégse sikerülne lejutni, fel tudd hívni a férjedet/barátodat/akárkidet a végállomásról, hogy jöjjön érted, mert fent ragadtál.

Remélem tudtam segíteni és nem ijesztettem el senkit a tömegközlekedéstől! Ezt alapvetően egy lelkesítő posztnak szántam. Jó utat! :)

(Azért néha-néha már megfordul a fejemben, hogy letegyem a jogsit... Nálam már ez is nagy szó, ki tudja mi lesz belőle (10 év múlva). :D )

Játszótéri etikett

Nos, ha azelőtt azt gondoltam nincs időm, akkor most így egy 1évessel a háztartásomban azt mondanám, ezt a nemlétező időt is meg lehet tizedelni, ha a napjainkba belekerül A híres játszóterezés. Ha az ember emellett még főzni is szeretne (merthisz egy anyuka szuperhős, mint tudjuk), akkor ez még tovább osztódik, ezért is esett úgy, hogy mostanában gyakran vásároltam magamnak időt üveges bébiétel ("szégyenpép") formájában. Mert a játszótér naponta 2x az igazi, valljuk be. Na de hogy is megy ez az egész, merthogy komoly kimondatlan szabályokra épül ám a gyerek legeltetés. Ha belépsz egy játszótérre és van nálad egy gyerek, akkor ezeket a szabályokat ha tetszik ha nem, máris elfogadtad, pont!

Tehát dörúlz:

1. Minden mindenkié!! 

Ez egy nagyon szép dolog, de azért némi időbe kerül megszokni. Akármilyen kedves, jószívű emberek vagyunk, nem mindig egyszerű feldolgozni, hogy az otthon letisztogatott, nagy becsben tartott kiskutyás homokozóvödörbe egy teljesen ismeretlen, nagyhangú, nem végestelen végtelenül szimpatikus ordítozó nagyobbacska kisfiú majd sarat és bogarakat gyűjt, a szépen, gondosan kidekorált kismotorra pedig rátehénkedik majd egy lógó taknyú 4 éves szintén ismeretlen és mindeközben, ha véletlenül megkérdezi a taknyoska anyukája, hogy "Nem baj?" azt KELL mondanod mosolyogva, hogy "Jaj, dehogy, nyugodtan!!". Mert ez van, ha kimész a "játszira", akkor ebbe mind mind beleegyezel és azt kell mondjam, hogy ez így van jól és a rendszer tökéletes csak meg kell szokni (nem csak azt, hogy a mi cuccainkat használhatja bárki, hanem azt is, hogy mi is másokét..legalábbis nekem ez is furcsa volt, sőt, néha még mindig az). Hisz mennyire izgalmas már a gyerekeknek más, esetenként teljesen idegen gyerekek játékaival játszani? Sokkal, de sokkal izgalmasabb, mint a sajátjával, elárulhatom. És ha a játszizás végére megrövidül a készletünk egy-két piros homokozólapáttal, hát üsse kő, ennyi belefér, fogyóeszköz. És a mi gyerekünk is ráül majd mások motorjára és eltöri a nemsaját homokozóformát ( a saját csak más kezében törik el, ezt is fontos tudni), szóval jobb beletörődni már az elején és gyakorolni a következők mosolyogva, teljes nyugodtsággal való kimondását "Semmi baj!", "Előfordul!" és a legfontosabb: "Nyugodtan!".

2. Kaja=kell (sok)!!

 Mindig legyen nálunk nasi!! Nem annyi, amennyit a mi gyerekünk megeszik, hanem amennyit 3 másik is nyugodtan. Ezek amolyan barátkozós falatkák, valójában szintén az előző szabályra épül a használatuk. És ez is így van jól, de tényleg!

3. Vigyázat 100%bio anyukák!

Viszont, nem minden anyuka lazul be a rágcsa korszakra, sőt van, aki kitart a bio táplálás mellett egészen sokáig... (Mondjuk szerintem a bölcsi/ovi után már tök mindegy..) Ez amúgy tök jó, ha tehetném és olyan lenne a világ, hogy alkalmazkodik majd kis B egészséges táplálkozásához, akkor én is ezt tenném. Sőt, igazából én magam is próbálok, ahol tudok egészséget csempészni még a nasizásba is, na de azért 1-2 ropi, keksz és túró rudi csak becsúszhat - gondolná az ember. De vannak, anyukák, akik nem így gondolják, kitartanak az organik rágcsa mellett, ha törik ha szakad és mindig!! Ha jó szemünk van, észrevesszük az ilyet és nem kínáljuk meg a gyereküket egy akármilyen mezei ropival... Erre azért ügyelni kell, nehogy a túrórudi látványa lelki sérülést okozzon egy bio gyerkőcben. (Egyébként ezek azok a gyerekek, akik egyfolytában kekszet-csokit lopnak ki a nem 100%-ig bio gyerekek kezéből...) Ezt most tényleg nem szemforgatva írom, tök jó dolog, ha valakinek erre van energiája, pénze, ideje. Nekem sajnos csak 70%-ban van..

4. Kérdezni ér!

A játszótér a leges legjobb és legmegbízhatóbb tudatbázis. Minden anyukának vannak tapasztalatai és általában szívesen meg is osztják ezeket, szóval nyugodtan lehet faggatni mindenkit, sokszor nagyon megnyugtató dolgok derülnek ki (pl.: más gyereke se alszik = más se alszik) és sok mindent lehet tanulni, szóval mindenképp ajánlom a bandázást anyukák!!

Úgyhogy aki teheti, minél előbb vigye játszóterezni csemetéjét, nagyon jó dolog!!!! Sajnálom is , hogy jön a hideg és odafagyunk majd.. :((

Vigyázz - kész - STOP (na fordulj csak vissza!!)

A napokban visszagondoltam arra, hogy hogyan indultam el itthonról az anyukaságomat megelőző években mondjuk egy nyári napon.

Lássuk csak: szóval vittem magammal 1 db táskát, benne a következőkkel:  pénztárca, esetleg 1db zsepi...esetleg rágó, a bérletem, ha hidegebb volt ESETLEG egy pulcsi. Esetleg. Mindezt összeszedni az indulásig mondjuk beletelt egy olyan 3-4 percbe, de legyen 5. Jó, esetleg elmentem még indulás előtt wc-re, akkor tegyünk rá még egy 5 percet, tehát ha mondjuk fél 11-kor kellett elindulnom, akkor előtte legalább 10 perccel össze kellett szednem magam.

És vajon hogy néz ki ez most?? Ha mondjuk 11-re kell odaérni valahova, akkor el kell kezdenem a készülődést mondjuk úgy fél 9-kor, de akkor már késünk, az tuti.

Először is kis Bének ennie kell, minél később, hogy a következő étkezésig kibírja. Na, ez az, ami sosem sikerül, végül egész úton egyfolytában mindenféle hülyeségeket etetek vele, de ez más téma. Szóval evett, szuper UTÁNA (ez nagyon fontos), felöltöztetem. Ha előtte öltöztetem fel, TUTI, hogy lekajálja a ruháját és akkor +1 mosnivaló, +10 perc öltözés, nem-nem, inkább koncentrálok az UTÁNA szóra. Előtte pelenkacsere (előtte!!), mert közben mindig (!!) lepisili a ruháját, szóval ezt is érdemes kikerülni... Vajon hánynál járunk most? 10!! -> BUMM elkéstél!!!!! De tegyük fel, hogy nem, időben vagyunk (ha-ha, persze, "tegyünk fel", miért ne?! Mert késünk...). Akkor bepakolunk mindent, ami kellhet. Az aprócska táska az anyukaság óta óriási babakocsi alsó tárolóvá változott (ezen a ponton meg kell jegyeznem, a jó babakocsi tárolója ÓRIÁSI!! Hátha valaki babakocsivétel előtt áll... Ez legyen A szempont vagy legalábbis az egyik meghatározó). Szóval mit teszek bele? Hát egyrészt kell egy pelenkázó szett (legalább 4 pelus, popsitörlő, krém, olyan pelenkázó alátét izé, hátha padon kell pelusozni), innivaló, rágcsa, bébiétel+kiskanál+előke (hátha nem érünk haza ebédig), játék/könyvEK (egy nem elég!!), 1 váltóruha szett (túlzásnak tűnhet, de többször ráfáztam már ennek a hiányára), pulcsi, sapka, naptej, esővédő a babakocsira (eddig egyetlen egyszer hagytam otthon - természetesen rögtön esőfelhők gyűltek körénk...de csak mikor már jó messze jártunk), napernyő (ha nem viszem, biztosan egész végig kis Bé szemébe fog tűzni a nap, így viszont van esély rá, hogy elkerüljük a kánikulát :D ), homokozó szett és "már kész is". Vajon hány óra van ekkor? 10:50 :) Ajjaj, na nem baj, egy anyuka késhet negyed órát (aztán még egy negyedet). Ekkor 3 lehetőség van: a. elindulunk minden probléma nélkül, b. az ajtóban észreveszem, hogy kis Bé bekakilt (=kezdődik a pelenkázós horror, hisz kakisan mégse indulhatunk neki az útnak), c. észreveszem, hogy tiszta dzsuva a cipője / magára öntötte a vizet (= átöltözés). És már el is indultunk. Hány óra van ekkor? Ugyan már, ki számolja, inkább meg se nézem...(Persze nekem mindeközben máris vagy leginkább még mindig pisilnem kell, de erre már nincs idő.)

1 éves korára...

Nem kezdek bele megint, hogy mennyi mostanában a dolgom és hány órát alszom, de azért azt elmondhatom, hogy nagyon, nagyon rég készülök rá, hogy erről írjak. Kis B. 1 éves lett, ami azt jelenti, hogy eltelet egy egész év, mióta megszületett. Van 1-2 dolog, amit kitűztem magamnak célul ezzel a határidővel. Ez azért megint csak a naivságomat erősíti, de sebaj. Szóval, hogy mik voltak ezek...hát vagy legalábbis, amennyire emlékszem:

Szóval: "1 éves korára...

... már biztosan átalussza majd az éjszakákat, minden a helyére kerül, kipihenten ébredek majd, este lefekvés előtt tv-t nézek vagy olvasok, ahelyett, hogy lefeküdnék 9-kor, hogy legalább 11-ig aludhassak - gondoltam.

Na, ez az a téma, amiről nem szeretnék most írni, maradjunk annyiban, hogy még mindig 9-kor "mint akit fejbe lőttek"...

... (ha nem előbb) nyilvánvalóan leállok a szoptatással, nem várom meg, míg kinőnek a fogai, elkezd járni és beszélni. 

Amit ehhez hozzá tudok fűzni: Végül is még nem jár...

... , de inkább fél éves korára már összeszedem magam annyira, hogy rendszeresen festem a körmömet. 

Igen!! Végre egy diadal! Na jó, ezzel is késtem kicsit, de sikerült. Majdnem mindig ki van festve a körmöm (a lábamon is!!). Persze azért van egy óriási segítségem, amit egyébként minden anyukának ajánlok, ez a sephora-s "magic" körömlakklemosó dobozka. Itthon persze nem lehet kapni (ez nem egy anyukabarát kozmetikai környezet), de annyian járnak ide-oda, hozassatok valakivel, érdemes. Szóval, aki nem ismerné, ez egy olyan dolog, amire rá van írva, hogy "Magic!", így, felkiáltójellel és ez kivételesen az a szituáció, amikor ez a gyanúsnak tűnő ígéret nem hazudik. Beledugod az ujjadat egy kis dobozkába, (ami tele van vegyszerrel :)) ), megforgatod és hopp, már le is jött a kopott lakk!! Fél perc és kész mind a 10 köröm!!!! Befesteni a 10db körmöt ÉS megvárni, míg megszárad, már nagyobb meccs, de kellő apuka kooperációval ez sem lehetetlen. 

... felújítom a ruhatáramat! Télen már nem, inkább majd nyáron - gondoltam télen.

Mostani (nyári) állása a helyzetnek: "Most már inkább csak télen..."

... gyakrabban megyek a városba szocializálódni. 

Ezen dolgozom, sőt, elég jól állunk. Kis B. rengeteg helyen volt már, mostanában limonádét iszik szívószállal, szereti a humuszt és a répatortát is. (Elég laza kölök, na!)

... abbahagyom a sterilizálást!!

És igen!!!! A szülinapja után szépen elköszöntünk a sterilizálótól és elcsomagoltam - juhúúú!! 

... leszoktatom kis Bét a világ legdrágább pelenkájáról (ami addig az egyetlen volt, amiből nem pisilt ki felül).

Siker!!!! Sőt, vérszemet kaptam, egyre olcsóbbakkal kísérletezem!!

Több most nem jut eszembe. Végül is nem olyan rossz a mérleg. Azért a biztonság kedvéért semmilyen "karácsonyig..." kezdetű fogadalommal nem fárasztottam az agyamat eddig.

Amikor belehúzunk

Hű, jó rég nem írtam. Vajon mi lehet ennek az oka? Talán maratoni nyaralást tartok? Vagy meguntam az egészet? Ó, dehogy! Először csupa k betűs történt itt, aztán egy kis ráadás. Na de leírom. Szóval ott kezdődött az egész, hogy úgy egy hónapja egyik nap arra gondoltam, "De jó, hogy már tök rég nem voltunk betegek, talán nem is olyan ez a kis Bé, amilyen én voltam kiskoromban (vagyis egyfolytában beteg)...". Aztán rá pár napra lebetegedtem (ami egyébként nem lenne érdekes) és egy icipicit kis Bé is. De még gondoltam is, hogy ez egy ilyen semmi nátha, pár nap és "elfújja" az orrszívó. Rövidre fogom, megpróbálom, de ekkor jött a krupp (az első k bettűs), amit kórház követett (ez a második), ahonnan én például sokkal betegebben távoztam, mint a velünk egy szobában betegeskedő 4db zöld taknyú kisgyerek. De ez sem baj, hisz az anyukák szuperhősök és szuper erejük segítségével 2-3 nap alatt minden nélkül, a felgyülemlő teendők hatására gyógyulnak és ez így is történt. Pár nap és meggyógyultam, már kis Bé sem köhögött, szuper. Aztán egyszer csak belázasodott, megint egy k betűs, ez alkalommal középfül gyuszi... Csak azon aggódtam végig, hogy ne legyen beteg az első szülinapján (ami amúgy múlt héten volt). Szerencsére ez össze is jött, illetve csak kis csalással, részben. Mert ugyan volt neki "középfüle" (ahogy a Keménykalap és Krumplorrban fogalmaz a beteg kislány), de jó kedve is volt mellé és szerintem nagyon élvezte a phártit. A héten már kezdett elmúlni minden k betűs, így néha-néha arról ábrándoztam, hogy megint csak a házimunka és az alap nemalvás nehezíti majd meg napjaimat, amikor egyszer csak bummmm. Kis Bének mászás közben kicsúszott maga alól a keze a parkettán és óriásit koppant az álla. Vérző száj - anyuka pánik - jajj szeeeeegény, kész, nem figyeltem rá eléggé, matracokkal kéne beburkolnom a parkettát, jaj, de szörnyű anya vagyok!!!! Belenézek a szájában, semmi különös - huhh, tök jó, akkor ennyi, egy kék folt és egy kis vér, ez még mindkettőnknek belefér - gondoltam...tévesen. Aztán egyszer csak rám mosolygott és TÜTÜMMM, ott volt az újabb pánik indikátor, a 2db felső első gyönyörű szép, icipici, még ki sem bújt fogacskából letört 1-1 darab. Végtelen szomorúság, kész, borzalmas anya vagyok, ez most már biztos. Még azt se vártuk meg, hogy a mászókáról leeshessen és máris látható sérülése van. Rögtön elvittem fogorvoshoz, ahol megnyugtattak a kedves doktor nénik. (Kis Bé-t nem kellett, őt nem hatotta meg az egész trádzsedi, csak engem, nyilván. :D ) De aztán rájöttem, hogy nagyon okos dolog a természettől, hogy ad a gyerkőcöknek egy elhasználható foggyűjteményt, aztán kap mindenki egy jó kis second chance fogsort.
Szuper azért, nem?! Annyit várunk ezekre a szemét fogakra, éjjeleken át nyugtatgatjuk a kisbabánkat, amikor sír, lázas, mert jönnek ezek a kis genyák és aztán kijönnek és nemhogy fellélegezhetnénk, hanem itt az újabb para faktor "csak ki ne törjenek!". Eddig ettől eszembe se jutott aggódni, na de most! Nem baj, tegnap este a kezére csukta az egyik szekrényt még gyorsan lefekvés előtt, úgyhogy jobb ha edzem magam, azt hiszem kis Bé nem az a sarokban ülős fajta kisfiú. De nem bánom, mert ő a leges legjobb fej!! :)

Miért??

Nap, mint nap felmerülnek bennem ezek "Miért?" típusú kérdések, bár tudom, hogy fölösleges az egész, hiszen ezek a dolgok már csak így vannak és kész, ennyi.

Összegyűjtöttem azért belőlük néhányat:

1. Miért van az, hogy az ÖSSZES babáknak adható zöldség és gyümölcs kimoshatatlan foltot hagy?? Soha életemben nem gondoltam volna például, hogy az alma, az a kis jámbor gyümölcs örök nyomot hagy maga után. (Itt megjegyezném, hogy az almás hányás szintúgy :D. ) Aztán a répa - MIÉRT hagy foltot az is?? Nem beszélve az összes üveges bébiételről, amelyek természetesen "nem tartalmaznak mesterséges színezőanyagokat***" - a csillagok jelezte szöveget sosem lehet megtalálni az üvegen, de már tudom miért, hisz arra úgyis rájössz egy idő után magadtól "kedves Anyuka". Valami ilyesmi lehet egyébként a csillagok helyén: * Bár igazából örülhetne, kedves Anyuka, ha tartalmaznának, mert a természetes színezőanyagokat Ön aztán SOHA az életben nem mossa ki a gyerekruhából. **De ezt nyilván vállalja a kedves Anyuka, ha úgy döntött, hogy ma nem főz a gyerekének, hanem helyette időt vásárol magának üveges bébiétel formájában. ***Egyébként meg a kedves Anyuka csak sikálja szépen a répa foltot a fehér bodyból, ez a minimum, amiért nem volt képes főzni a tündéri gyerekének ma sem!!

2. Miért érdekli a kisbabákat MINDEN jobban, mint a nekik vásárolt méreg drága játékok?? Miért érdekes minden áramba dugott zsinór, a konnektor, a papírszemét, a porszívó, a szőnyeg alja (tehát, az a része, ami nincs kiporszívózva), a széklábak, ajtók stb... Míg szegény kelj fel Jancsi és még sok egyéb színes csörgő, letörölgetett, letisztított, szép játék ott árválkodik a szőnyeg kiporszívózott felszínén. Már arra is gondoltam, hogy szimplán a kosz az, amit szeret ez a gyerek. De már nem érdekel! A porszívó csövet azért még kiveszem a szájából, de sok egyéb izgalmas rágcsálnivalónál már repülnek az elveim...

3. Miért, de most komolyan, MIÉRT pisil (-nek tán más babák is?) kis B mindig abban a tizedmásodperc fecniben, amikor az új, tiszta pelenkát éppen ráhajtanám a derekára?? Borzasztóan ügyesnek kell lenni, hogy ebben az időmorzsában résen legyünk és a babán lévő ruhát egy fél mozdulattal (+a harmadik kezünk segítségével) a nyakába rántsuk, hogy az ne legyen pisis. Nem mindig sikerül, ezt azért el kell árulnom. (Sőt, inkább úgy mondanám, előfordult már, hogy sikerült!)

4. És végül az örök rejtély - Miért abban a másodpercben ébred fel kis B (egy óriási üvöltés kíséretében), amikor az ébrenlét és az álom határán vagyok épp?? Adhatna legalább 5 percet ilyenkor, hogy azt képzeljem, aludtam vagy fél órát... Na mindegy, már úgyis leszoktam az alvásról, kinek kell az??

Párizs + a Bék

Tehát megjártuk Párizst, kis B-vel együtt!! Mielőtt belekezdenék ebbe a bejegyzésbe, szeretnék idézni a mostanság nagy kedvencemmé vált anyukától, Amber Dusick-tól (akinek a könyvét minden anyukának ajánlom felkiáltójellel!!).

"Traveling
Before I had them, I always had visions of exploring the world with my children. I love traveling! Just think of how wordly my children will be! They'll learn firsthand about other cultures and eat exotic foods! They'll have a deep understanding of history and geography by visiting different continents! It will be the most amazing thing ever!

Please don't make me travel again."

Szóval az előkészületekről: B. apuka már számolta a napokat vissza, "Már csak 3 nap és utazunk, juhúú! ... Már csak 2 nap és utazunk, juhúú!...". Én is ezt tettem, csak kicsit másképp (hajnali 3) "Jéééézusom, már csak 3 nap és utazunk, biztosan elfelejtek valamit. Írok még egy listát! ... (hajnali 5) "Biztos elfelejtek valamit vagy nem lesz elég váltás ruha vagy pelus, a franciából meg majd kifolyik a pisi, kis B. meg a kifolyt pisitől megfázik és vihetjük majd a francia kórházba, a biztosító számát meg biztosan elveszítjük..." és ehhez hasonlók. Három listával dolgoztam - kis  B. lista, nagy B. lista, kis B. kézipoggyász lista.
Aztán egyszer csak eljött a nap, a repülő út, napja. Bepakoltam mindent, az egész házat, az összes gyógyszert, orrszívót, bébikaját, 3 szett babaruhát/nap stb. (B. apuka is betett kb. 3 inget és egy fogkefét...Na jó, nyilván túlzok, de azért nem nagyon!! :) ).
A becsekkolás meg minden egyéb reptéri hiszti teljesen simán ment (anyukák, csak szólok, ilyenkor bármennyi inni-ennivalót, gyógyszert fel lehet vinni a gépre a babának!!), aztán beültünk a repülőbe, nagyon izgi, mosolygás, megnyugvás stb. Majd elkezdődött a felszállás. Természetesen gondosan utánaolvastam, mi ilyenkor a teendő kisbabával az ölünkben. A lényeg minden forrásom szerint az volt, hogy a baba nyeljen, miközben felszáll a gép, különben bedugul a füle. Erre mindenki a szoptatást ajánlotta, de én nem vagyok egy nyilvánosan szívesen szoptató típus, így vittem kis B-nek almalevet. A gép elkezdett körözni, na gondoltam, bedobom a szájába a cumisüveget, aztán utána megnyugodhatok. Így is tettem, de a gép csak körözött-körözött, míg kis B szépen benyakalta az almalevet. PÁNIK. Na most mi lesz? Van még egy üveggel, de természetesen a kézipoggyászban, amit már feltettünk a tárolóba,  már nem állhatok föl - közben a felszállás megkezdődött. Ok, hát nincs más lehetőség, meg kell szoptatnom, csak nem hagyhatjuk el az országot enélkül. Meg is tettem volna, de kis B-t nem érdekelte a dolog (hiszen tele volt az almalével), ide-oda kalimpált, közben rám hányt egy kis almalevet, úgyhogy így félmeztelenül (na jó, nyilván nem, mert olyan okos ruhában mentem, amiben észrevehetetlen volt a kis akcióm - de akkor is...) ragacsos babahányással kis Béhez ragadva próbáltam meg visszacuppantani magamra, amíg fel nem adtam. Mindeközben B. apuka teljes boldogságban és nyugalomban olvasgatta a repülős magazint és felhívta figyelmemet a Lánchíd szépségeire. Aztán képzeljétek el, az történt, hogy nem történt semmi. Na most vagy az van, hogy kis B egy szuper kisbaba (ami természetesen így is úgy is igaz :) ) vagy túl nagy hisztizve ez a füldugulás dolog. Mindegy, a lényeg, hogy a repülés az első negyed órát leszámítva tökéletesen sikerült. Éljen!!

Miért éppen Párizs?

Mert Párizs tök jó hely, Párizst imádom, voltam ott ezerszer (utoljára 26 évesen, gyermektelenül - ez fontos információ), a metró elvisz bárhova, rengeteg a kávézó, finom a bor és a penészes sajtok stb.

És milyen Párizs kisbabával? A metró tele van lépcsőkkel, viszont mozgólépcső sehol sincs, így mindenhol föl-le cipelheted a babakocsit (szegény B. apuka).
Párizs egyik kávézójában / éttermében sincs normális wc, pelenkázó meg aztán végképp nincs, így a pelenkázás is egy kisebb kihívás  (de sebaj, az anyukák szuperhősök, megoldják).
A bor meg a sajt meg, hát nyilván pont ezek azok, amik nem szoptatós anyukabarátok. Persze a francia nők erről nyilván nem tudnak, de mivel sajnos én igen, ez kicsit gátat vetett a gasztronómiai kirándulásomnak ez alkalommal. Pedig valószínűleg mindenki jobban járt volna, ha legurítok napi 2 korty vörösbort - több nem kellett volna, mert amilyen rég érintkezett alkohollal a szervezetem, valószínűleg még egy konyakmeggytől is másnapos lennék. 

Na de, az a helyzet, hogy Párizs még mindig nagyon szép és hangulatos város, úgyhogy tulajdonképp egyáltalán nem bántam meg a választást. Bár azt hiszem kevesebbet aludtam a kis vakációnk alatt, mint itthon (ha ez egyáltalán lehetséges), amitől többször idegronccsá váltam az út alatt, de még így is megérte (VÉGRE) kiszakadni kicsit a lakás-játszótér-bolt háromszögből. A végtagjaimat már úgyis hónapok óta a robotpilóta irányítja (más magyarázat nincs), úgyhogy azt ajánlom, utazzatok anyukák bátran, mert megéri!! Viszont van egy dolog, ami nem feltétlenül egyértelmű, de hát ez van, el kell fogadni - az utazás és a pihenés rokon értelműsége megszűnik ezután, ideje kitörölni a szótárunkból. De sebaj, mint már említettem, úgyis szuperhősök vagyunk!! (Fáradt szuperhősök!)

"Butaságom története"

Ebben a bejegyzésben megpróbálom összeszedni azokat a dolgokat, amikben hihetetlenül naiv voltam anyukaságom előtt-elején... Gondoltam megosztom a tapasztalat útján szerzett tudásomat a kezdő anyukákkal, hogy ők már felvértezve induljanak Anyukaországba, a tapasztaltak meg had nevessenek rajtam bólogatva. Mentségemre szóljon, hogy az összes barátnőm közül én vagyok az első, aki gyereket vállalt, nincs idősebb testvérem/unokatestvérem - gyerekkel, a legtapasztaltabb közeli rokonom ebben a témában az anyukám, akinek egyébként én vagyok az egyetlen gyereke (tehát utoljára 28 éve volt hasonló cipőben - bár így is rengeteget segített a tudása), tehát nem sok lehetőségem volt a téma zökkenőinek megismerésére, így én tényleg elég sok mindent tapasztalat útján tanultam meg. 

Tehát naivságaim (rövidített) listája következik most:

1. Szülés before-after. 

Azt ugyan sejtettem (legbelül tudtam, csak ugye erre nem szívesen gondol az ember), hogy a szülés fáj. Arra is számítottam, hogy ez nem annyira fáj, mint mondjuk bármi azelőtt. Ez így is volt, fájt, nagyon, iszonyatosan, elképzelhetetlenül, DE maximum egy napig tart az egész cakkumpakk - gondoltam - és aztán annyi. Borzasztóan fájt, de vége. És nem! Kiderült, hogy ez az egész utána még jobban fáj és a 6 hetes orvosi kontroll nem azért 6 hét után van, mert valaki a hasára csapott és azt mondta, legyen mondjuk 6 hét a gyógyulási idő, hanem ez azért annyi, mert a szülési seb pontosan addig fáj pokolian(!!). Nekem... Persze van, akinek nem, őt nagyon irigylem, vele nem akarok beszélni. :)

2. Szoptatás 

A nagy és okos könyvek szerint 3 óránként kell szoptatni. Nem is értettem mit szenvednek az anyukák, hogy nincs semmire idejük, hát 3 óra alatt annyi mindent lehet csinálni és mivel minden csecsemő 3 óránként eszik (már hangosan röhögök), így nyilvánvalóan minden anyuka napja tele van 3 órás hálidéjekkel. :)))))))))))) "Nyilván!" Na szóval, kiderült, hogy van olyan csecsemő, aki óránként eszik és kiderült, hogy pont az enyém ilyen. Az is kiderült, hogy a 3 órát az egyik etetés kezdetétől a másik kezdetéig kell számolni, így ha VALAKINEK olyan a babája, hogy egy - másfél órán keresztül nyammog, akkor annak bizony csak másfél óra marad a híres 3-ból. (Ugye kitaláljátok, kinek a gyereke volt ilyen...) Továbbá kiderült az is, hogy a maradék időben életben kell tartania magát az embernek, ami nem éppen egyszerű feladat, de még véletlenül se olyan, ami másfél órába beleférne. Na, már ezt is tudjuk. 

3. Fogzás

Amikor kis B 3 hónapos volt, elkezdett ömleni a nyála, a kezét meg folyton betuszkolta a szájába. "Fogzik!!" - mondták a tapasztalt anyukák. Jó, gondoltam, akkor most NYILVÁN kijön a foga pár nap múlva és annyi. Nem is nagyon fájt neki, gondoltam (most is nevetnem kell, nagyon!!) ő olyan típus, akinek ez nem fáj, a hasfájáshorror után ennyi kijár nekünk, ezzel nyilván az univerzum is tisztában van - köszönjük szépen, a fájdalommentes fogzást ezennel elfogadjuk. Kíváncsiak vagytok mikor bújt ki az első fog? Vajon 3,5 esetleg 4 hónapos korában? Hát elárulom, hogy 7 azaz HÉT hónapos korában bújt ki az első és egészen a 4. hónaptól a 7-ig fájt neki, eszeveszettül!! És mikor jött ki a másik, amiről azt mondják "ezek párban jönnek, 1-2 nap és jön a másik" ? Pontosan egy hónap múlva érkezett a párja, a harmadik meg nemrég, majd' 10 hónapos korában bújt elő. Mindegyiket számtalan álmatlan éjszaka kísérte, a fogtündér lóg nekem, maradjunk annyiban. Nagyon sokkal!!!!

4. "Én nem fogok-leszek...!!" 

Amikor terhes voltam, megfogadtam, hogy én nem leszek zsíros hajú, lyukas pólós, leharcolt külsejű anyuka. (Mintha én döntenék erről - ha ha ha!!) A terhességem utolsó hónapjaiban elkezdtem beszerezni olyan ruhadarabokat, amiben lehet szoptatni. (Ezen a ponton megjegyezném, hogy amint leállok a szoptatással látni sem akarom ezeket!!) Vettem 2db (!!) gyönyörű szoptatós hálóinget, egyet pedig kaptam = 3 szoptatós hálóig - gondoltam - na ez elég lesz egy életre. Kivéve, hogy 3 napra - sem! Az első anyuka hetemen könyörögve lejmoltam le anyukámról az ezer éves, már csak takarításra használatos kategória kínai elöl gombos hálóingeket. Erről ennyit, csak magunk között még mindig nem számoltam le velük, de nagyon várom a napot, amikor elsüllyeszthetem őket egy szekrény mélyére. 

A hajamról annyit, hogy először 6 hónap után voltam fodrásznál és nem azért, mert jól áll a lenőtt frufru. :)

Ezer dolog lenne még, nap, mint nap tanulok valami olyat, amiről én azt gondoltam, hogy ... és aztán kiderült, hogy mégsem úgy. Mindenesetre azt elmondhatom, hogyha lesz még egy gyerekem, akkor sokkal okosabb leszek. Most ezt gondolom, aztán majd jól meglepődöm akkor is - nyilván.

karantén

        Amikor betegek vagyunk (merthogy mióta kisBé megszületett, olyan nincs, hogy beteg valaki, ha betegség van, akkor az közösségi tevékenység) mindig eszembe jut egyébként mennyire lazák az átlag hétköznapjaim. Hiszen csak annyi a helyzet, hogy kialvatlanul (értsd. félálomban) főzőcskélek, mosogatok, porszívózok, kergetem a gyermekem, mosogatok (szándékosan említem 2x), babakocsit cipelek föl és le egy lift nélküli világban. És itt most nem sajnáltatni akarom magamat, komolyan úgy gondolom, hogy ez nem egy olyan nagy szám. Illetve általában úgy érzem, hogy az, de aztán beteg lesz kisBé és rájövök, hogy egy beteg gyereket ellátni mennyivel nehezebb, nem beszélve arról, hogy megszakad a szívem, amiért szegényke rosszul érzi magát Aztán eltelik 2 nap és én is elkapom (MINDIG!) és akkor rájövök, hogy nem is olyan nehéz dolog ellátni egy beteg gyereket, viszont BETEGEN ellátni egy beteg gyereket, na az már kifejezetten az. Ilyenkor végül mindig arra jutok, hogy az anyukák szuperhősök, más magyarázat nincs! Régebben 39 fokos lázzal eszembe se jutott volna kikelni az ágyból... most eszembe se jut belefeküdni, mivel van egy ugyanilyen kisbetegem a házban és nincs mese, el kell látnom őt. Eleve nehezen jövök rá ilyenkor, hogy én magam is beteg vagyok. Valahogy úgy működik ez, mint amikor valakitől kapsz egy e-mailt, de elfelejtesz rá válaszolni, aztán minden nap eszedbe jut, hogy "ó a fenébe, még mindig nem írtam neki vissza, na nem baj, majd mindjárt". És ez így megy napokig... Így volt ez most nálunk, beteg lett kisBé, aztán egyszer csak éreztem, hogy "hoppá, mintha rosszul érezném magam...na nem baj, most nem érek rá ezzel foglalkozni, majd később". Pár nap elteltével, amikor már majdnem 40 fokos lázam volt, sikerült realizálnom, hogy én is beteg vagyok, nagyon és ez valószínűleg nem múlik el csak úgy... (Jó-jó, azért amikor felfedeztem, szenvedtem egy picit, bevallom...Még az is előfordulhat, hogy nem is keveset. :) )
        Na de térjünk vissza kisBé állapotához. Szóval egyszer csak lázas lett, folyt az orra - én pánikba estem, főleg a láz miatt (nagyon hamar felmegy a babák láza, nagyon magasra!!), az orrszívásban ugyanis eléggé profivá cseperedtem, az nem gond = lassan az orrszívót is rászerelem a hőn áhított harmadik kezemre. Másnap elvittem orvoshoz, bár nem száz százalékig értek mindig egyet azzal, amit ott szoktak mondani, na de mindegy. Szóval viszem a lázas gyereket a rendelőbe, 11-től rendel a doki nénink, odaérek 10:55-re. Már ott vannak vagy 15-en - Miért?? Hogy??!! Sose értem, hogy hogyan tudnak megelőzni ennyien. Akkor se viszem oda a beteg gyereket fél órával előbb!! Na mindegy. Bemegyünk, mivel ezren vannak előttünk tanácsos lenne leülni. Ez az, amit a legjobban utálok ezekben a látogatásokban, mert úgy érzem, minden, amihez hozzáérek tele van bacival, de mindegy, mondjuk azt, hogy ezen túlteszem magam, fókuszáljunk arra, hogy kik a potenciális vírusgazdák (=akik mellé NEM ülünk). 3-4 hurutos köhögést hallottam így elsőre, na az ő közelükbe tutira nem megyünk - gondoltam. Egy kisfiú lógó zöld takonnyal, oda se! Az egyik sorban ült néhány terhes tinilány - (Nem viccelek!! Itt mindig van belőlük... Először nem értettem az egészet, aztán rájöttem, hogy azért vannak itt, mert még nem múltak el 18-ak!!), mondjuk ők nem tűntek veszélyesnek, viszont rájuk mi lehetünk veszélyesek, tehát melléjük sem ülhetünk. És egyébként is eszméletlen csúnyán néztek mindkettőnkre, ami azért is megnyugtató, mert nemsokára anyukák lesznek ezekből a kedves lányokból. Hát reméljük, csak rossz napjuk volt. (A későbbiekben kiderült, hogy nem veszélyesen intelligens lányok. Az egyik végig fel-alá mászkált a gyémánt berakásos táskájával és 5 percenként bedugta a telefonját tölteni az egyik pelenkázó alá, hogy megnézhesse a "féJszbúkját", mert ott neki nagyon sürgős elintéznivalója volt. Nyilván a házi feladatot kérte el egy kedves kis osztálytársától. Nyilván. Na de nem ebből húztam le az IQ tesztet, hiszen én is gyakran feltévedek a fb-ra, hanem a beszélgetésükből. Nagy kár, de nem tudok belőle idézni, ) Végül egy szimpatikusnak tűnő anyuka mellett foglaltam helyet, akinek a kisfia csak egy picit köhögött. Abban egyeztem meg magammal, hogy csak kontrollra jöttek, ezért már nem is fertőznek (egyébként is van esély rá, hogy az én gyerekem a legnagyobb vírusgazda in dö house). Aztán hirtelen berobogott egy karakteres férfi egy tizenéves fiúval. Ekkor eszembe jutott a Házibuli című film egy részlete, amikor Sophie Marceau a nagymamájával azt találgatja a villamoson, hogy ki-melyik színészeknek lehetne külseje alapján a törvénytelen gyereke. Sokáig gondolkodtam, míg végül arra a döntésre jutottam, hogy ez a fickó a Müller Péter Sziámi - Pocahontas párosé lehetne. A pasi ugyanis tiszta Sziámi volt (egy Presszeres napszemüveggel és farmer dzsekivel megspékelve), nyakában egy tigrisfog vagy valami ilyesmi meg egy fából kifaragott törzsi valami. Az évek óta szabadnapos blues énekes-történész így első látásra. Ő is zavartan lépkedett ide-oda, de ő nem a bacilusoktól félt, csak kíváncsi volt: "Vajon hányadik vagy?" - kérdezte a fiától. Ez egy jó kérdés, kaptam fel a fejemet én is ("És vajon mi hányadikak vagyunk?"), kíváncsian figyeltem, mit derít ki az öreg Sziámi. Odament az asszisztens nőhöz és feltette neki a következő vérlázító kérdést: "Honnan lehet tudni, hogy mikor következünk?". A "végtelenül kedves" hölgy szűkszavú volt: "FÜZET!" - mondta, majd szemforgatva továbblibbent, nehogy még valaki kérdezni merjen. A férfi elkezdte olvasgatni A füzetet, nagyokat sóhajtozott, majd visszatért a helyére. Közben a tömegben már mindenféle pletykák terjengtek sorszámokról, amitől kezdtem egyre idegesebb lenni, hiszen én nem húztam sorszámot, eszembe se jutott, viszont már fél órája vártam a lázas kisBével, nem hiányzott még egy sorszám is. Odaslisszoltam hát A füzet ismerőjéhez, reménykedve, hátha tudása a mi helyzetünkig is elér - "Ööö, van sorszám????" - kérdeztem kétségbeesve. "Nem, az a másik doktornőhöz kell. Szerintem maguk lesznek a következők." - mondta. Azóta se tudom honnan tudta, de igaza volt. Bementünk, kijöttünk, okosabbak nem lettünk. KisBé azóta is betegeskedik, de már remélhetőleg hamarosan visszatérünk a külvilágba. Úgy hallottam elromlik ez a szép idő, nyilvánvalóan akkorra datálható a javulásunk. Ügyesen kikerültük ezt a gyönyörű tavaszt. Na nem baj, a lényeg, hogy gyógyuljon meg ez a kis huligán!!

India a nappaliban

KisBé olvasott egy cikket az interneten, miszerint egyes kultúrákban az a szokás, hogy az emberek kézzel esznek mindent. Úgy döntött utánajár, milyen is ez.

Egy fokkal komolyabbra fordítva a szót, bűntudat által vezérelt lazaságról volt ma szó. Minden a husi számlájára írható, ugyanis elfogyott, ezért be kellett szerezni a következő adagot. Na most én nem tudom elmondani, hogy mennyire utálom a nyers húst... Onnantól kezdve utálom, hogy átveszem a hentestől, azon keresztül, hogy megoperálom, egészen odáig, hogy belekerül a serpenyőbe. Akkor már jóban vagyunk, de addig uuuuutálom az egészet! Viszont kis B-ért mindent, imádja a husit, szóval elkerülhetetlen ez a nyers hús hacacáré, mindegy, nyilván kibírom. Szóval az állat bekerült a háztartásunkba, felszabdaltam, megsütöttem és eközben szegény magányos gyermek egykedvűen dobálta ki a játékait a járókából (hátha összeszedem őket). Próbáltam elvonni a figyelmét könnyelmű ígéretekkel, valahogy így: "2 perc és játszunk", "na, most már csak 5 perc és játszunk" és így tovább. De mire készen lettem, már ebéd idő volt, így nem játszottunk (igen, ez csúnya volt tőlem, tudom), hanem ettünk, ami már csak azért is rosszabb a játszásnál, mert ez a gyerkőc nem igazán szeret enni. Legalábbis szilárd élelmet nem. Úgyhogy szörnyen éreztem magam, hogy bár nem szándékosan, de akkor is így átvertem szegényt. Aztán egyszer csak beletenyerelt az ebédjébe és egy óriásit hahotázott (ilyet azelőtt ő még nem csinált, még ennyire se méltatta az ennivalót). Ekkor én is elkezdtem nevetni, mert annyira látszott a szemében a huligánság, hogy én meg majdnem őt ettem meg ebédre. És akkor az jutott eszembe, na jó, egyszer én is lehetek laza, jó fej anya, amúgy is egész nap mosok meg mosogatok, tök mindegy, hogy most egy szettnyi ruhával több vagy kevesebb. Így megengedtem a tapicskolást, az ide oda gazemberkedést (persze közben próbáltam megtömni) és azt kell mondjam, ennyire még soha sem élvezte az evést. Sajnos ennek ellenére nem csinálunk ebből rendszert, de csak mert nem vagyunk rendszerkedvelők. (Meg mert azért mindezt feltakarítani már kevésbé muris.) Imádom ezt a kölköt, na, ő a legjobb fej (és a legnagyobb csibész is)!

A rendszertelen mindenemet!

Már két hónapja étkezik nagyfiúsan az én ici-pici nagyfiam és ahelyett, hogy mostanra a kisujjamból ráznám ki az egész étkeztetés rendszerét, azt kell mondjam, minden harmadik-negyedik napon kiderül, hogy nem működik a rendszerem. Hiába találom ki minden reggel, hogy most, most majd 1. időben ebédel kis B, 2. én is ebédelni fogok ÜLVE, 3. valahogy úgy zsonglőrködöm majd az edényekkel-konyhai fegyvertárammal, hogy ne kelljen ötezerszer mosogatni, végül sosem jön össze ez így mind. Tegnap részlegesen elégedett voltam a napunkkal és tulajdonképp ma is, de nem fogom elbízni magam. Mégse ez az, ami ebben az egész etetősdiben gyakran az őrületbe kerget (nem, emiatt néha kicsit kiborulok pár percre, aztán nagy levegőt veszek), hanem a "mit adjak enni ennek a kedves gyermeknek" ügy. Amikor elkezdtem ezt az egész hozzátáplálást, természetesen utánaolvastam egy-két helyen, hogy mit-hogy-mikor, kikérdeztem a védőnőt stb. Elterveztem hogy hogy fogom csinálni, aztán rájöttem valamire. Ezek a listák a különböző zöldségek-gyümölcsök bevezetéséről olyan anyukáknak készültek, akik egy olyan (szerintem képzeletbeli) országban élnek, ahol az év minden napján minden zöldség és gyümölcs megterem és ahol az embernek csak kedvesen bólogató tapasztalt ismerősei vannak. Ugyanis, tél van, az egyetlen babakaja alapanyag, aminek szezonja van az a sütőtök. Ami egyébként szuper dolog, kis B imádja, de azért nem ehet minden nap azt. Így hát jönnek a tanácsok, melyek általában így kezdődnek: "Ugye nem adsz neki...??!!" vagy "Adj neki nyugodtan ... nem lesz tőle semmi baja!". 

És ami a pontok helyén van, azt azért nagyon nehéz hasznosítanom, mert nagyjából mindegyikkel egyetértek, csak hát kicsit nehéz lenne mindennek eleget tenni. 

Merthogy "Ugye nem adsz neki...:

- ...répát, salátát, spenótot stb., hiszen nincs szezonja, tele van vegyszerrel, eszedbe ne jusson!!!!

- ...üveges bébiételt, azt nem szabad, tele van adalékanyagokkal, inkább főzz neki, hát nem olyan nehéz összedobni egy babakaját, ne viccelj már!

Viszont  "Adj neki nyugodtan:

- ...mindenféle zöldséget, hát meg kell szoknia a vegyszereket, városi gyerek.

- ...üveges bébiételt, rengetegen adnak a babájuknak, az legalább tényleg bio.

Igazából mondom, az a gondom, hogy mindegyikkel egyetértek viszont csak részben tudok okosan dönteni. Végül is úgy határoztam, kis B nyitott lesz a modern világ gasztronómiájára. A napokon idényzöldségeket (tehát kb sütőtököt), B napokon vegyszerfőzeléket (csak az íze kedvéért) és C napokon üveges szégyenpépet fogyaszt. A, B és C nem feltétlenül ebben a sorrendben követi egymást. Általában az A menüre törekszem (igyekszem bio dolgokat vásárolni hátha nem kamu...), de azért egyszer-egyszer belefér egy kis rizikó-brokkoli és azért az üveges bébiétel sem az ördög műve - talán...(hanem Claus Hippé). És egyébként is, mindjárt tavasz (ugye??!!!!) és jönnek a zöld utas répák-krumplik, éljen! Amúgy meg, ez a gyerek húsimádó, magasról tesz a főzelékeimre.

Élet Sophie-val

Szóval végül csak megvettem a kis hírességet és most velünk él, úgyhogy tartozom egy beszámolóval, azt hiszem. Igazából főként azért voltam szkeptikus Zsófikával szemben, mert már egy rakat rágókát vásároltam a fogzás alatt, mondván "na ez meg az majd biztosan beválik" és igazából eddig egyik sem jött be úgy igazán. Persze, rágcsálgatta kis B mindegyiket, de nem éreztem úgy, hogy bármelyik is igazán használt volna a fogzás horror-terror alatt. Talán az egyetlen, ami eddig bejött az a cumi volt (tehát az egyetlen, ami valójában nem erre való), de igazából az se kötötte le túl sokáig a cápa fogakat. Na jó, gondoltam, ha van rá 10% esély, hogy ez csúnya zsiráf bejön és enyhíti a (már nem is olyan kicsi) kisbabám fájdalmait, akkor nekem megér egy próbát. Elvégre amennyire utánaolvastam, az anyukák csak pozitívan vélekedtek róla és az a nagy hírnév, ami körüllengi, bár nagyon furcsa (ha valamit ennyire dicsérnek, az nekem mindig gyanús...nagyon gyanús), de hátha igaz. Először besurrantam a boltba és igen, csúnya dolog, de kivettem a dobozából és megfogdostam - ugyanis nem voltam biztos benne, hogy fogtam már valaha kaucsukot (igazit :D ). És be kell valljam, Sophie elég jó bőrnek tűnt - olyan radír szerű, tényleg nem egy olyan átlagos műanyag vacak (amiből egyébként már szintén vásároltam egy jó párat). Hát jó, gondoltam, lehet, hogy hülyeség, de megpróbáljuk az életet (amiben egy gyerek 28!!db fogat növeszt) Sophie-val folytatni. Hazavittem és az esélytelenek nyugalmával (miután gondosan megfürdettem persze) átnyújtottam kisBének az új barátját. Na, gondoltam, két harapás és félrelöki, jöhet inkább valami fincsi kis tévé kábel vagy ilyesmi (azokat imádja)... DE nem!! Képzeljétek el, hogy ez a zsiráflány tényleg tud valamit. Imádta! És el kell ismrenem, tényleg jól van kitalálva, mert a lábacskáit könnyű fogni még egy ilyen pici mancsnak is és rágcsálni is lehet a lábait, meg a fejét is. Szóval Sophie egyből a járóka legnépszerűbb játékává vált (a többi játék most biztosan utálja őt...remélem nem csúfolják éjszaka, amikor a nagyfőnök alszik). Úgyhogy magam se gondoltam volna, de végül is csak ajánlani tudom Sophie-t, sőt, sajnálom, hogy csak most találtunk rá.

Sophie, te drága

Melyik anyuka ne hallott volna már Sophie-ról, a zsiráfról? Na például én. Soha! És mit szalasztottam el - de csak majdnem! Ahogy már itt-ott említettem, tombol a fogzás kis B.-nél, én meg mindenhol csak erről meg az átalvatlan éjszakákról tudok nyávogni, így nem csoda, ha minden ismerősöm ezekkel kapcsolatos praktikákkal lát el. Így történt az is, hogy egy kedves, szintén kisbabás barátném bemutatott Sophie-nak. Hogy ki ő? Egy rágható zsiráf, bocsánat, egy nagyon híres rágható zsiráf. Ő a rágókák mercédesze, sőt, azt kell mondjam, kutatásaim alapján Sophie több ennél, ő egy státusz szimbólum. Még csak nem is sejtettem, amikor rákerestem a google-ban, hogy mekkora kultusz épül köré. Sőt, azt hittem, majd nem fogom megtalálni (ha-ha-ha). De aztán láttam, hogy minden nyelven van saját honlapja (itt már gyanakodtam), rajta van a wikipedián (http://en.wikipedia.org/wiki/Sophie_the_Giraffe) és ami a legfontosabb, találtam egy olyan honlapot, ahol bulvárfotókat gyűjtöttek össze amerikai celebekről, akiknek a gyerekük ilyen zsiráfot rágcsál. Emiatt természetesen "okkal" baromi drága. Jó, nem vészesen, itthon 4000Ft, de ha belegondolunk, hogy egy darab gumi, ami (bocsánat Sophie!!) még csúnya is, hááát. Mert valljuk be, láttunk azért nála már szebb gyerekjátékot. Amikor még tudatlanságban éltem, láttam egyszer egy kisfiút, aki egy ilyen kis zsiráfot rágcsált és őszintén szólva az volt az első gondolatom, hogy szegénykém, na ennek a gyereknek a szülei se költöttek sokat babajátékra, odaadták neki az otthon porosodó gumi zsiráfot, aztán rágja csak azt. Milyen butuska voltam - hiszen egyrészt Sophie óriási kult figurája a babajátékoknak ÉS nem egyszerű gumiból készül, hanem 100% természetes kaucsukból!!!! És ha ez nem lenne elég, azt írják róla, hogy segíti a látást (hiszen lehet látni! ), na de amit még találtam róla :) - egy bababolt honlapján azt írják, hogy mivel megnyomásra sípol, rávezeti a csecsemőt az ok-okozat összefüggéseire és ezzel a hallást és a gondolkodást is fejleszti. Tehát, ez a kis rondaság a világon mindenre jó, azt hiszem tulajdonképp egy kisbabának elég is lenne egy darab ilyen kaucsuk csoda ahhoz, hogy felcseperedjen. Na most azért el kell árulnom, hogy minden cinizmusom ellenére kezdem úgy érezni, hogy kis B.-nek tényleg kellene egy ilyen csúf kisállat. :)))))) Az lesz a vége, hogy megveszem, odaadom neki és soha az életben nem harap rá. Én ezt már előre látom. Nem baj, ha egyszer lesz kutyánk, majd elrágcsálja ő Sophie-t négyezerért. :)  (Persze az is lehet, hogy Zsófika joggal szupersztár és B. imádni fogja, vele alszik majd és az oviban is úgy kell majd kikönyörögni a kezéből.)

miniszabi

A múlt héten (majd ezen a héten is!) elutaztam egyedül ... a hálószobába. Egyszer csak azt mondta B.apuka, hogy menjek, 1 órát töltsek el egymagam, úgy, ahogy szeretném. Először azt gondoltam, ó, akkor hajat mosok vagy (kb.10 hónap után először végre) kifestem a körmöm... Aztán pár másodperc múlva észhez tértem - "Normális vagyok én?? Hajat mosni üvöltés közben is tudok, a körömlakkom meg 3 mosogatás után félig lejönne, a másik felét meg sose lenne időm lemosni, nem-nem: ALSZOM!". Aztán rájöttem, hogy mivel borzasztó rossz alvó vagyok, valószínűleg 48 percig forgolódnék csak és hallgatnám a saját szívdobogásom, mire végre elaludnék, majd 10 perc alatt lenne egy jó kis rémálmom, amiből aztán már kelhetnék is fel. Szóval az alvás nem játszik, amúgy is hallanám, ahogy üvöltözik a kis B, a füldugót meg utálom, szóval a legjobb módja a szabadidőm eltöltésének a film-sorozat-akármi nézés vagy inkább bambulás !fülhallgatóval!. És milyen okos voltam! Utána mintha kicseréltek volna, minden anyukának ajánlom!!!! Egy szabály van viszont, mivel egy anyuka keze-lába és minden mozgatható testrésze egész nap mozgásban van, ezeket ki KELL kapcsolni. És itt most az agyra is gondolok. Semmi dán dráma, semmi Legyen Ön is milliomos, nem-nem, szigorúan bődületesen nagy butaságokat vagy esetleg könnyed, vicces sorozatokat, ilyesmit szabad ilyenkor nézni. Jó, persze, be lehet próbálkozni valami intelligenciánkhoz mért okos műsorral, de aztán ne csodálkozzunk, ha semmi hatása sem lesz a terápiának. Az én választásom ezúttal ... Na jó, mielőtt leírom, kell egy kisebb mentegetőző előszót ideapplikálnom, hogy ne legyen vérciki. Szóval én rengeteget aggódom, izgulok mindenen, ez a terhesség alatt sem volt másképp, sőt. Például egyfolytában azon aggódtam, hogy majd eszem valami olyat, amivel ártok a babának. Így hát mikor terhes lettem, utánaolvastam, mik a tiltott kaják stb... Na hát ezt senkinek se ajánlom!! Internetes kutatásom csak megerősített benne, hogy milyen veszélyekkel jár az étkezés :) , ugyanis a terhességgel kapcsolatos blogok (nem mindegyik persze, de akad belőlük bőven) ebben a témakörben tele vannak olyan nők prédikációival, akik nagy betűs ŐRÜLTEK!! Mert én csak aggódtam csendesen, de ezek a nők olvasnak, rengeteget, megjegyzik a rémhíreket - ROSSZUL - és vég nélkül ijesztgetnek! A netes nők (továbbiakban NN) szerint ugyanis nagyrészt minden tiltott. Halálos mérgek vannak ugyanis mindenben, ami a földben nő, mint megtudtam :)))), ne együnk halat, tojást, de ha lehet, inkább húst se és legjobb, ha tartózkodunk a tejtermékektől is, viszont nagyon fontos, hogy rendesen táplálkozzunk, együnk zöldségeket-gyümölcsöt, csak NEHOGY olyat, ami a földben nő vagy a fáról szedték, vagy külföldről van vagy itthonról vagy konzerv vagy fagyasztott. Követhetetlen az NN-ek okfejtése (és leginkább ellentmondásos) és az a legrosszabb, hogy mindenhol ott vannak, hozzászólnak, kérdeznek egyet, aztán 5 kommenttel később észrevétlenül visszaszivárogva a beszélgetésbe válaszolnak a saját kérdéseikre egy 2000 szavas esszében. Borzasztó! Szóval úgy gondoltam, most, hogy aztán nem is tudom kinek mit lehet elhinni, inkább a megérzéseimre hagyatkozom és még valamire. Eszembe jutott, hogy létezik egy műsor az Mtv-n, amiben terhes tiniket mutatnak be kb. a 6. hónaptól a szülés utánig. Arra gondoltam, ezek a nem olyan nagyon okos, amerikai kislányok bizonyára nem izgatják magukat vegyszeres déli gyümölcsökön és mégis mindig egészséges, szép babákat hoznak a világra. Szóval elkezdtem nézni őket önnyugtatásképp és nem csalódtam. Az egyetlen dolog, ami valóban, nagyon aggasztja őket a terhesség alatt, az nem más, mint hogy milyen ruhába férnek majd bele így terhesen, amiben mehetnek majd a végzős bálra. Semmi kaja para, semmi "jaj, ha koncertre megyek, akkor az nem túl hangos a babának?", semmi-semmi, imádtam!!!! Persze nem mondom, hogy követendő példák, sőt, de lenyugtatáshoz felhasználható esetek. Így a kis terhes tinibrigádommal az oldalamon sikerült is úgy a 8. hónapra lenyugodnom. Szóval végtelenül ciki vagy nem, én nagyon hálás vagyok ezeknek a megesett kis tizenéveseknek a nemtörődömségükért. És az Mtv mindenre gondolt, hisz a sorozatnak van folytatása, a tini anyukák mindennapjairól szól. Nos, ebbe temetkeztem az én a kis vakációm alatt. Túlzottan nem lettem okosabb, hiszen sokat nem változtak az anyukák, nincs itt semmi bonyodalom, tápszer van és bébiszitter stb. De azért az agyamnak jól esett, hogy egy percre se mozdult meg. Úgyhogy ismét köszönet nekik. Azért a teljes elbutulást megelőzvén legközelebb olvasni fogok. Egy magazint!! Semmi Háború és béke!

patent

Fogzás van, így a szabadidőm csak rejtve kapcsolódik hozzám, most is csak lopva 125 részletben tudok írni. A napokban eszembe jutott mennnnyi idő megy el erre-arra... Főként az etetés kapcsán vettem észre óriási időveszteséget. Én, aki valaha azt gondoltam, a szoptatásnál nincs fárasztóbb dolog a világon és abban a percben, ahogy elérjük a társadalom által is elfogadott befejezési időszakot (általában 6 hónap után már nem néznek rád vérben forgó szemekkel, ha abbahagyod) én bizony leszámolok vele, elbúcsúzunk szépen és ne is lássam a mellszívót (jaj, de utálatos ez a szó),  a szoptatós melltartót (ez meg még rosszul is néz ki) és semmi arra utaló tárgyat, amíg nem érkezik egy újabb kisember a háztartásunkba. Ehhez képest most, hogy elérkeztünk a gyümölcsök-zöldségek világába, néha eljátszom azzal a gondolattal, hogy mondjuk 2 éves koráig inkább csak szoptatnám a kis B-t, ha lehet... De persze nem lehet, nem is fogom, eszembe se jut (csak néha). Viszont a hőn áhított harmadik kezemre ezennel rászerelnék egy zöldséghámozót és egy botmixert valamint még egy bőrréteget, ami napi 1000 mosogatás után is pihe-puha, mert már kezdem úgy érezni, hogy az ujjaim helyét apró faágak vették át. Ki gondolta volna, hogy egy szerencsétlen répát egy kisebb darab krumplival összefőzni ennyire utálatos dolog?! Igazából maga a főzés nem az, az etetést is szeretem, mókás, ahogy eddig ismeretlen pofákat vág a kis B., amikor sértegetem ezekkel a zöldségekkel. Viszont a hámozás és a mosogatás átvették a sterilizálás iránti negatív érzelmeimet. Nem, nem azért, mert már nem sterilizálok, csak mert azt már megszoktam, szinte észre se veszem, amikor csinálom. Ezen kívül persze még rengeteg dolog van, amire elmegy az anyuka nap, például, ami a második helyen áll az időrabló toplistámon, az a patentolás. Ki gondolta volna, hogy valaha hetente több órát töltök majd el babaruhák félre és újra meg újrapatentolásával? Esküszöm a pelenkázás nem is zavar, de ezek a francos patentok, megőrülök tőlük! És a gomb még rosszabb, de olyan ruhát MÁR nem is veszek, ami gombos - hát nem őrültem meg! (Sajnos a Jézuska hozott egy gyönyörű ruhát, ami gombos, de az annyira szép, hogy annak megbocsátom a gombosságát.) 

Szerencsére a szuperdolog toplistámon is elég sok minden szerepel, az első helyen most például a PUSZI áll, mert bizony ám, a kis 7 hónapos egyfogúnk már puszilkodik!! És melyik anyuka ne patentolna boldogan végig hetente 2-3 órát egy óriási nyálas manócska pusziért??!!

A "szörnyű" anya

Sok mindennel kapcsolatban érzem bizonytalannak magam, mint anya, hiszen kezdő vagyok még a "szakmában", de azért van egy-két dolog, amiről biztosan tudom, hogy jól csinálom. Mégis pont ezek kapcsán talál meg egy-két szúrós néni pillantás nap, mint nap. Egy kis összeállítás abból, amit a nénik szerint nem, szerintem meg jól csinálok, mint anyuka.

Hordozó

Nagyon szeretem hordozóban vinni a kis B-t, mert sokkal kényelmesebb, mint mindenhova beszenvedni a babakocsit (emeltről le-föl, buszra föl-le, ajtókon be-ki), ezért gyakran is használom. Van viszont egy néni réteg, amely (esetleg a generációs különbség kapcsán) ezt a módszert elfogadhatatlannak találja. Ezekkel a nénikkel és szúrós pillantásaikkal általában a földalattin szoktam találkozni. Meglátnak és bummm, ott van a szemükben, hogy "na itt van még egy, hát meg van a véleményem". És a nénik nem szeretik a véleményüket magukban tartani, így, ha ül mellettük valaki, akkor annak, ha nem, akkor csak úgy a levegőbe kieresztik azt, hogy "véletlenül" meghalljam. - "Hurcolja azt a szerencsétlen gyereket, mint egy afrikai nő...borzasztó, borzasztó!- rázzák a fejüket". Az a "szerencsétlen gyerek" valóban "szörnyűségeken" megy keresztül ezalatt - gondolom magamban ilyenkor - hiszen az anyukáján lóg épp, amit nyilvánvalóan minden csecsemő utál :), testmelegben van, érzi az anyukája szívdobogását, ez nyilvánvalóan szintén rémisztő egy kisbaba számára :), valamint mivel rendkívül közel van az arcomhoz az övé, elég kicsi időközönként meg-megpuszilgatom út közben, ezzel újabb lelki sebeket okozva a gyermeknek. :) 

(Attól amúgy én is kiborulok, amikor 1-2 hetes csecsemőket kötöznek a hátukra hordozókendőben...de azok az anyukák is biztosan tudják mit csinálnak...)

Sapka

Amikor belépünk valahova, általában kicsit levetkőztetem a kis lurkómat, leveszem a sapkáját stb., hogy ne melegedjen rá a 20 fokkal melegebb épületben. Már szinte félve teszem ezt, mert mostanában rendszeresen történik meg velem ilyenkor a következő: megrohamoz egy néni és jól megmondja a véleményét. A legutolsó esetre még elég jól emlékszem, úgyhogy idézem a beszélgetést:

néni: Meg fog így fázni az a gyerek! Kéne neki egy sapka, anyuka!

én: Ó, van neki sapkája (itt még nem sejtem, hogy a reakciómra cseppet sem kíváncsi a néni) - majd elkezdem lóbálni a kezemben lévő bélelt, abszolút téli baba sapkát - csak levettem, amíg bent vagyunk az üzletben, nehogy ráizzadjon.

néni: Egy megfázás nagyon csúnya tud lenni egy ilyen kisbabánál...

én: Igen...de nem fog megfázni, hiszen fel van öltöztetve!!

néni: Csak hát nincs sapkája, úgyhogy meg fog fázni!!!!

én: Van sapkája... 

néni: Legközelebb gondoljon erre is anyuka és adjon sapkát erre a szegény kisgyerekre!! Majd sarkon fordul és megvan a véleménye rólam.

Túró Rudi (a legjobb)

A legmókásabb nénimegnyilvánulással ma találkoztam, amikor is a délutáni séta közben elmajszoltam egy túró rudit - nem sejtve mekkora bűnt követek el ezzel. Egyszer csak a semmiből elém ugrott egy néni felháborodott tekintettel: "Persze, a gyerekének bezzeg nem ad enni, felháborító!"

Először nem is értettem, mi van?? Hozzám beszél?? 

Majd folytatta: "Szegény gyerek, legalább egy harapást adjon neki!"

"Hát adnék én szívesen, -mondtam, de ezt is minek? - de egyrészt még nem ehet ilyesmit, másrészt nincsenek fogai (!!), így harapni aztán végképp nem tudna". 

De nem győztem meg, "Borzasztó!", mondta a kedves hölgy és puffogva távozott a légtérből.

Szóval bármennyire is próbálunk jó anyukák lenni, létezik az utcákon egy néni réteg, akiknek sose lesz elég jó, amit csinálunk. De sebaj, legalább van miről fecsegni! :)

(táp-)kábszeres kóma

Ez a bejegyzés még mindig a nagyon megnyúlt előszavam egyik további része, így ismét okoskodás, de ha már a terhességről is írtam, nem ugorhatok rögtön a 7. hónaphoz. Lássuk csak milyenek voltak azok a bizonyos első hetek-hónapok. (Ami rögtön eszembe jut ezekről a hetekről, az egy idézet a Macbethből:  "The horror, the horror!".)

      Bevallom az első időszakból (értsd első 3 hónap) nem sokra emlékszem. Valahogy annyira megnövekedett az egy percre jutó teendőim száma, hogy az agyam csökkentett üzemmódban működött, csak az épp aktuális feladatra koncentrált, így valójában olyan, mintha én magam mindez alatt kómában lettem volna. De ez persze így nem igaz, azért pár dologra elég jól emlékszem, például az első napokra. Szóval először is, 3 nappal a nagy nap után végre hazavihettük a kis gazembert. Annyira rossz volt a kórházban, hogy már a perceket számoltam az utolsó napon (és az előző kettőben is tulajdonképp). Azt gondoltam, hazajövünk és itt majd lenyugszom, szépen kialszom magam, minden rendben lesz, hisz ez az én saját környezetem és itt az a sok szép ruha meg mindenféle, amit vettük a kis B.-nek és minden annyira szuper lesz és egyszerű és egyáltalán. Amikor már a 9. hónapban voltam, a védőnő elmondta mik a teendők, ha megérkezik a picúrka. "Van, aki ragaszkodik hozzá, hogy szinte együtt lépjünk be az ajtón, amikor hazajön a kisbabával a kórházból, de tulajdonképp 3 napon belül vagyunk kötelesek kijönni." - mondta. "Mii?? Hogy együtt jöjjünk haza? Minek?" - gondoltam magamban.. Majd szépen meglátogat minket a 3. napon, addigra rendet is rakok - gondoltam (!!) - meg berendezkedem ( :))))) ) meg kivasalok, kitakarítok ( :)))))))) ), minek jönne már az első napon?? Snitt, június 10 -  nagyjából fél óra telt el az otthoni meghitt családi életből, mire elkezdtem kétségbeesett sms-ekkel bombázni a védőnőt. Sajnos nem ért rá, így csak másnap került sor a látogatásra, tehát volt időm szembesülni a kialakult helyzettel, miszerint hazahoztunk egy emberi lényt (!!), aki tényleg emberből van és ÉN szültem (tényleg én), tehát az én gyerekem (!!) és most otthon vagyunk ketten vele és minden, amit teszünk, az a saját döntéseink által történik és ő elfogadja, mert picike, hiszen még egy kisbaba (!!) és minden - MINDEN a mi felelősségünk! Te jó ég!!!! 

      A számtalan felmerülő kérdéshorror közül most kiemelnék egyet - az etetés! Nekem a kórházban alig volt tejem, így felírtak tápszert, hogy azzal pótoljam ki az étkezéseket. Most félretéve magát a tényt, hogy tápszereznem kell a gyerekem (erre még tényleg visszatérek), egyebek között felmerült a kérdés, "hogyan kell ezt az izét adni-adagolni??". Emlékeztem, hogy a kórházi gyerekorvos mondott valamit ezzel kapcsolatban, de annyira extázisba ejtett a tudat, hogy végre hazamehetünk, hogy elfelejtettem figyelni. Na mindegy, a dobozon biztos rajta lesz - hát nem volt. Na itt eltört nálam a mécses. Kész, ennyi, még ezt se tudtam megjegyezni, egy dologra kellett volna odafigyelnem és képtelen voltam rá, most majd biztosan túl sokat adunk vagy túl keveset, aminek nyilvánvalóan végzetes következménye lesz. És egyáltalán miért nekem mondott el mindent az az orvos, hát nem volt egyértelmű, hogy az agyam még teljes sokkban van és örültem, hogy a kis B. születési anyakönyvi kivonatához kért információk (például a teljes nevem) eszembe jutottak??!! Azt hiszem végül túl sokat adtunk a tápszerből, de azt is elárulom, hogy nem nőtt tőle reggelre még 2 feje a gyermeknek. Sőt, pár hónap után arra is rájöttem, hogy a kisbabák sok mindent ösztönből csinálnak, tehát jól, okosan, úgy, ahogy nekik jó. Nem lehet őket túletetni, hiszen annyit esznek, amennyi nekik kell. Ha meg mégis csak elméretezték a saját adagjukat, akkor egyszerűen tarkón hánynak a fölösleggel. :) Ilyen egyszerű ez!
      Na de térjünk vissza a tápszerhez. Szóval tényleg nehéz elfogadni, ha az embernek nincs elég teje, úgy érzi még annyira se képes, hogy táplálékot állítson elő a saját gyerekének, pedig ez a természet rendje, mindenkinek sikerül... Hát ez azért nem így van. Szerintem ez típus kérdése, van, akinek több van, van, akinek kevesebb, de a lényeg, hogy akárhogy is, de etessük azt a gyereket valamivel, mert - nagyjából mindig - baromi éhes!! És a mai tápszerek már nagyon jól ki vannak ám találva, a dobozuk is szép, a miénken egy kis helyes jegesmedve van, szóval én teljesen megbízom benne. Ami viszont a tápszerezés hátránya, az az, hogy a készítése nagyon sok időt vesz el az amúgy is nagyon szűkös keretünkből. Az időrablás 3 komponensű - 1. a kotyvasztás: ez kerül a legkevesebb időbe, víz + tápszer, megmelegíted, csá! -2. Na igen, de testmeleg SOHA nem lesz! Vagy túl forró vagy túl hideg és akkor rányomsz még 2 percet a babakaja melegítőben, de akkor már megint túl meleg lesz, ekkor csap alá teszed, de akkor meg kihűl és közben végig - ORDÍT - az ÉHES - (és még ekkor is tündéri) kisbabád!!!! De a legaljasabb mégis csak a 3. időzabáló tevékenység: a cumisüveg fertőtlenítés!! "Áhh, nem nagy szám" - gondolod, hisz megvetted azt a nagyon drága és baromi nagy sterilizáló izét, amire rá van írva, hogy 7 perc és kész, tehát csak bedobod az üvegeket, 7 perc és ennyi, nincs ezzel gond. Ahhaaaaaaaaaaaa! Na akkor ismertetném legnagyobb közellenségemet, a cumisüvegfertőtlenítést. Először is, a sterilizáló csak sterilizál, azelőtt neked minden egyes kis apró műanyag vackot (cumisüveg tartozékot) el kell mosnod, de legalábbis öblítened, hiszen a tápszer tej alapú, valamint zsíros, szóval ki kell mosni, mert ki kell mosni. Utána belesakkozod szépen a tartozékokat a sterilizálóba, ami igaz, hogy 7 perc alatt kifőzi a cumikat, de csak miután felforralja a benne levő vizet, ami szintén további 8-10 perc (jó, ha mikrósod van, akkor tényleg csak bedobod a mikróba, na de ha nem, úgy, mint nekem ...), szóval az egész herce-hurca nincs meg hamarabb, mint 20-25 perc, ami anyukaidőben mérve VÉGTELEN!!!! Úgyhogy azt ajánlom minden elkeseredett anyukának, hogy próbálja meg előcsalni a tejecskét magából, mert bár a szoptatás fáj (Nekem mondod?), eleinte nagyon kényelmetlen is lehet stb. DE még mindig a legegyszerűbb táplálási mód. És ha én mondom, akkor az tényleg úgy lehet, mert én 4 hónapig küzdöttem a tejért, mire nagy kegyesen beindult és amikor a rádióban bemondták, hogy "ma van a szoptatás világnapja" másfél órán keresztül zokogtam. Azt is megjegyezném, hogy nekem azóta van tejem, mióta feladtam a tejcsinálást. Egyébként ha valakinek tippek kellenek tejvarázsláshoz, nyugodtan forduljon hozzám. Rengeteg módszert kipróbáltam (kivéve egyet, van valami görögszéna tea, amitől állítólag istálló szagod lesz úgy mellesleg...na azt kihagytam...de csak mert nem találtam) és bár egyik se jött be, azért valakinél biztos sikert arathat.
      Persze a tápszernek is vannak előnyei, például, hogy baromi tápláló és nem fáj tőle a babák hasa (merthogy az anyatejtől fájhat!Nem minden babának, de előfordulhat és akkor az egy 3 hónapos program.) így többet alszik tőle a kis hurkagyurka. Ezt először akkor tapasztaltam, amikor már zsinórban a 3. éjszaka nem érintette a fejem a párnát, ami miatt már tejem se volt, a kis B. meg csak sírt, sírt és akkor eszembe jutott, amit egyszer mondott a védőnő, amikor arról faggattam, hogy vajon hogyan juthatnék több alváshoz. Azt mondta, adjak éjszakára tápszert (merthogy én eredetileg csak pótlásnak használtam, egész adagnyit sose adtam belőle) és akkor majd többet alszik, hiszen nem kel fel a hasfájás miatt. Erre persze az első reakcióm az volt, hogy "Na még mit nem, tápszerezzem be a gyerekemet éjszakára? Én aztán ilyet soha..." - és mégis, 72 óra alvás nélkül sok mindenre képes. És a dolog tényleg működik, illetve működött. Mi ezért is hívjuk a tápszert kábszernek, mert eleinte órákra kidőlt tőle a gyerek, úgy működött nála, mint egy kábító lövedék. Szóval egyszer-egyszer ki lehet próbálni, mert ha tényleg, igazán hasfájós a gyereked, akkor az első 3 hónapban elbúcsúzhattok az alvástól, nem beszélve arról, hogy milyen szívszaggató végignézni, hogy minden evés után görcsök kínozzák a tündéri kisbabádat.
      De túl a táplálás nehézségein, túl a hasfájáson  (ami szintén megérne egy bejegyzést), túl a nemalvásokon és ezer egyéb felmerülő - megoldandó problémán, egyetlen nap se volt eddig, amikor ne tudott volna egy pillanat alatt a világ legboldogabb anyukájává tenni az, hogy rám nézett a kisbabám. Nagyon hamar nőnek és amikor azt hiszed már nem lehet ennél cukibb a kis bogyóka, akkor a következő napon előrukkol egy megagiga cukisággal, amitől elolvadsz. Úgyhogy mindenképp megéri belevágni!!!!

level 0

     Amikor terhes lettem, azt gondoltam, ez annyira érdekes-izgalmas dolog, hogy minden mozzanatát dokumentálni fogom majd, én leszek az, aki mindent dátummal együtt rögzít, és majd évek múltán csak előkapom a jegyzeteimet és órára pontosan felidézem mi mikor történt. Aha, persze! Kiderült, hogy a terhesség bár "csodálatos, fantasztikus"-ként emlegetett élmény (ami persze azért szintén igaz), úgy összességében nem a legjobb buli, de legalábbis egy olyan, amiben az embernek nem sok mindenhez van energiája. (Én megelégedtem azzal, hogy minden nap fel tudtam öltözni normálisan, el tudtam vonszolni magam a munkahelyemre, ahol NEM aludtam el, majd hazatérve még arra is volt erőm, hogy vacsorázzak és lezuhanyozzak. Ha ez minden nap összejött, az már több volt számomra, mint menő.) Persze félreértés ne essék, a végeredményt tekintve mindenképp jó, szép, sőt a legjobb dolog ez az egész, de azért nem az az állapot, amiben 9 hónapnál tovább szívesen maradtam volna. Nem akarok sokat "fecsegni" erről a témáról, ez egy aktuális blog lesz, nem egy ilyesmi, de azért íme néhány dolog, amit még nekem is sikerül felidéznem.

      Azon kívül, hogy én a 2. héttől kezdve egész nap, minden nap úgy éreztem magam, mint aki egy hőségben átstrandolt nap után a tűző napon gyalogol haza strandcuccokkal megrakodva, rá kellett jönnöm, hogy ez a 9 hónap rettentő sok stresszel jár. Ha az embernek még magától nem is jutna eszébe semmi ijesztő, itthon szeretnek gondoskodik róla, hogy a 9 hónap* mindegyikére jusson egy olyan kedves kis vizsgálat, amitől végigstresszelhetjük az aktuális hónapot. (Azért írom, hogy itthon, mert azért vannak országok, ahol sokkal lazábban veszik a dolgokat. Persze nem tudni melyik a jobb... )
Először ugye eleve ott van az az utálatos első 3 hónap, amíg "még bármi történhet" - ezt szeretik mindenhol hangsúlyozni, ami személy szerint engem teljesen kikészített. Aztán elvégeznek egy sor horror vizsgálatot. Olyan dolgokat ellenőriznek, amire soha az életben nem gondoltad volna, hogy egyáltalán létezik és ráadásul mindig hozzáteszik, hogy erre meg arra azért van szükség, hiszen "sose lehet tudni". Mindez nálam oda vezetett, hogy már bármit elhittem volna magamról, "kész, végem, egy szifiliszes cukorbeteg félőrült vagyok és észre se vettem". Emiatt én egész végig visszautasítottam azt a feltételezést, miszerint "a stressz árt a babának". Ha valóban ártana, akkor nagy gondban lennénk. Ki az, aki nem stresszel, amikor azt nézik, nincs-e valami rémisztő nevű baja a kisbabájának?? Vagy, amikor összenyomnak a metrón, mert még nem látszik a pocakod (bár, ha látszik, ez akkor is ugyanúgy előfordulhat sajnos)... Például egyszer, talán a 8. hónap végén nekimentem egy villanyoszlopnak - úgy jól, telibe - (én már a terhesség alatt se tudtam aludni szinte soha, így mindig félálomban voltam "ébren" ) és természetesen utána rémsztorikat gyártottam a fejemben vagy 3 napig, hogy biztosan összenyomtam valamiét a kisbabámnak, csupán azért, mert egy bamba álomkóros vagyok. De arra jutottam, hogy stramm lurkók ezek odabenn, nem kell aggódni semmin, azon meg végképp nem, ha kicsit stresszel az ember, annyi belefér!!

      De persze tartogat még izgalmakat ez a 40 db (!!) hét.  A 6. hónap körül például már elkezdhetünk aggódni azon, vajon nem lesz-e koraszülött a kis bogyóka. Ez eltarthat a 36. hétig, amikor ez a félelem átalakul az "ugye észreveszem, ha megindul a szülés??", "ugye nem leszek épp egyedül...(és/vagy) a villamoson??", "ugye megérzem, ha ezek AZOK a fájások??" és társaivá. Amikor például kiderült számomra, hogy a magzatvíz nem is mindig folyik el és ilyen esetekben más jelekre kell hagyatkozni, biztos voltam benne, hogy na, velem tutira ez lesz.: ott ülök majd éjszaka a fájásokon és sakkozom jobbra-balra, hogy vajon ez most az-e vagy inkább mégsem (??) , majd egyszer csak megszülöm a kanapén a kis B.-t. Azért ez persze nem így megy, legalábbis első gyereknél biztosan nem, sőt még nálam sem. A magzatvíz végül kegyes volt hozzám, tiszteletét tette nálam a jeles napon és ellentétben a filmekben látottakkal, 3 perc helyett az enyém 10 óra alatt folyt el, szóval további aggodalmam, miszerint "nem fogok időben beérni a kórházba", szintén alaptalan volt, hisz ennyi idő alatt, akár egy távoli országba is eljuthattam volna. 

      A szülésről nem annyira szeretnék nyilatkozni, maradjunk annyiban, hogy tényleg nagyon nagyon fájdalmas dolog, de a kórházban eltöltött 3 naphoz képest végül is nem is olyan szörnyű. (Azért hasonlítási alapként megjelölném az Alien trilógiát...) De persze minden szörnyűség, fájdalom és egyebek ellenére számomra mindig a legcsodálatosabb nap lesz június 7., amikor megszületett ez a kis kópé, aki miatt minden nap történik valami (vagy inkább 100 olyan valami), amiről érdemes fecsegni. :)

*A 9 hónap nagy átverés, hiszen ez valójában 10 hónap!!!! 40 hét = 10x4 hét!! Nagyon kiakadtam, amikor rájöttem.

Let's B&B!

Hosszú hónapok óta, sőt, több, mint egy éve tervezem, hogy megint belevágok egy blogba. Bár legutolsó próbálkozásaim kudarcba fulladtak, azért a Hollandiás blog (ami egyébként rejtélyes módon felszívódott a világhálón) egészen kedvelt volt, még általam is, ezért úgy gondolom, hogy ha van egy jó állandó témám, akkor azért tudok én írni kedvelhetőket. Témám az most akad, hiszen anyuka lettem, ami kitölti minden napomat - órámat - percemet!
Szóval megpróbálom, kezdődjön a B&B blog, ígérem a kezdeti okoskodást felváltja majd a fecsegés! ;)