Amikor betegek vagyunk (merthogy mióta kisBé megszületett, olyan nincs, hogy beteg valaki, ha betegség van, akkor az közösségi tevékenység) mindig eszembe jut egyébként mennyire lazák az átlag hétköznapjaim. Hiszen csak annyi a helyzet, hogy kialvatlanul (értsd. félálomban) főzőcskélek, mosogatok, porszívózok, kergetem a gyermekem, mosogatok (szándékosan említem 2x), babakocsit cipelek föl és le egy lift nélküli világban. És itt most nem sajnáltatni akarom magamat, komolyan úgy gondolom, hogy ez nem egy olyan nagy szám. Illetve általában úgy érzem, hogy az, de aztán beteg lesz kisBé és rájövök, hogy egy beteg gyereket ellátni mennyivel nehezebb, nem beszélve arról, hogy megszakad a szívem, amiért szegényke rosszul érzi magát Aztán eltelik 2 nap és én is elkapom (MINDIG!) és akkor rájövök, hogy nem is olyan nehéz dolog ellátni egy beteg gyereket, viszont BETEGEN ellátni egy beteg gyereket, na az már kifejezetten az. Ilyenkor végül mindig arra jutok, hogy az anyukák szuperhősök, más magyarázat nincs! Régebben 39 fokos lázzal eszembe se jutott volna kikelni az ágyból... most eszembe se jut belefeküdni, mivel van egy ugyanilyen kisbetegem a házban és nincs mese, el kell látnom őt. Eleve nehezen jövök rá ilyenkor, hogy én magam is beteg vagyok. Valahogy úgy működik ez, mint amikor valakitől kapsz egy e-mailt, de elfelejtesz rá válaszolni, aztán minden nap eszedbe jut, hogy "ó a fenébe, még mindig nem írtam neki vissza, na nem baj, majd mindjárt". És ez így megy napokig... Így volt ez most nálunk, beteg lett kisBé, aztán egyszer csak éreztem, hogy "hoppá, mintha rosszul érezném magam...na nem baj, most nem érek rá ezzel foglalkozni, majd később". Pár nap elteltével, amikor már majdnem 40 fokos lázam volt, sikerült realizálnom, hogy én is beteg vagyok, nagyon és ez valószínűleg nem múlik el csak úgy... (Jó-jó, azért amikor felfedeztem, szenvedtem egy picit, bevallom...Még az is előfordulhat, hogy nem is keveset. :) )
Na de térjünk vissza kisBé állapotához. Szóval egyszer csak lázas lett, folyt az orra - én pánikba estem, főleg a láz miatt (nagyon hamar felmegy a babák láza, nagyon magasra!!), az orrszívásban ugyanis eléggé profivá cseperedtem, az nem gond = lassan az orrszívót is rászerelem a hőn áhított harmadik kezemre. Másnap elvittem orvoshoz, bár nem száz százalékig értek mindig egyet azzal, amit ott szoktak mondani, na de mindegy. Szóval viszem a lázas gyereket a rendelőbe, 11-től rendel a doki nénink, odaérek 10:55-re. Már ott vannak vagy 15-en - Miért?? Hogy??!! Sose értem, hogy hogyan tudnak megelőzni ennyien. Akkor se viszem oda a beteg gyereket fél órával előbb!! Na mindegy. Bemegyünk, mivel ezren vannak előttünk tanácsos lenne leülni. Ez az, amit a legjobban utálok ezekben a látogatásokban, mert úgy érzem, minden, amihez hozzáérek tele van bacival, de mindegy, mondjuk azt, hogy ezen túlteszem magam, fókuszáljunk arra, hogy kik a potenciális vírusgazdák (=akik mellé NEM ülünk). 3-4 hurutos köhögést hallottam így elsőre, na az ő közelükbe tutira nem megyünk - gondoltam. Egy kisfiú lógó zöld takonnyal, oda se! Az egyik sorban ült néhány terhes tinilány - (Nem viccelek!! Itt mindig van belőlük... Először nem értettem az egészet, aztán rájöttem, hogy azért vannak itt, mert még nem múltak el 18-ak!!), mondjuk ők nem tűntek veszélyesnek, viszont rájuk mi lehetünk veszélyesek, tehát melléjük sem ülhetünk. És egyébként is eszméletlen csúnyán néztek mindkettőnkre, ami azért is megnyugtató, mert nemsokára anyukák lesznek ezekből a kedves lányokból. Hát reméljük, csak rossz napjuk volt. (A későbbiekben kiderült, hogy nem veszélyesen intelligens lányok. Az egyik végig fel-alá mászkált a gyémánt berakásos táskájával és 5 percenként bedugta a telefonját tölteni az egyik pelenkázó alá, hogy megnézhesse a "féJszbúkját", mert ott neki nagyon sürgős elintéznivalója volt. Nyilván a házi feladatot kérte el egy kedves kis osztálytársától. Nyilván. Na de nem ebből húztam le az IQ tesztet, hiszen én is gyakran feltévedek a fb-ra, hanem a beszélgetésükből. Nagy kár, de nem tudok belőle idézni, ) Végül egy szimpatikusnak tűnő anyuka mellett foglaltam helyet, akinek a kisfia csak egy picit köhögött. Abban egyeztem meg magammal, hogy csak kontrollra jöttek, ezért már nem is fertőznek (egyébként is van esély rá, hogy az én gyerekem a legnagyobb vírusgazda in dö house). Aztán hirtelen berobogott egy karakteres férfi egy tizenéves fiúval. Ekkor eszembe jutott a Házibuli című film egy részlete, amikor Sophie Marceau a nagymamájával azt találgatja a villamoson, hogy ki-melyik színészeknek lehetne külseje alapján a törvénytelen gyereke. Sokáig gondolkodtam, míg végül arra a döntésre jutottam, hogy ez a fickó a Müller Péter Sziámi - Pocahontas párosé lehetne. A pasi ugyanis tiszta Sziámi volt (egy Presszeres napszemüveggel és farmer dzsekivel megspékelve), nyakában egy tigrisfog vagy valami ilyesmi meg egy fából kifaragott törzsi valami. Az évek óta szabadnapos blues énekes-történész így első látásra. Ő is zavartan lépkedett ide-oda, de ő nem a bacilusoktól félt, csak kíváncsi volt: "Vajon hányadik vagy?" - kérdezte a fiától. Ez egy jó kérdés, kaptam fel a fejemet én is ("És vajon mi hányadikak vagyunk?"), kíváncsian figyeltem, mit derít ki az öreg Sziámi. Odament az asszisztens nőhöz és feltette neki a következő vérlázító kérdést: "Honnan lehet tudni, hogy mikor következünk?". A "végtelenül kedves" hölgy szűkszavú volt: "FÜZET!" - mondta, majd szemforgatva továbblibbent, nehogy még valaki kérdezni merjen. A férfi elkezdte olvasgatni A füzetet, nagyokat sóhajtozott, majd visszatért a helyére. Közben a tömegben már mindenféle pletykák terjengtek sorszámokról, amitől kezdtem egyre idegesebb lenni, hiszen én nem húztam sorszámot, eszembe se jutott, viszont már fél órája vártam a lázas kisBével, nem hiányzott még egy sorszám is. Odaslisszoltam hát A füzet ismerőjéhez, reménykedve, hátha tudása a mi helyzetünkig is elér - "Ööö, van sorszám????" - kérdeztem kétségbeesve. "Nem, az a másik doktornőhöz kell. Szerintem maguk lesznek a következők." - mondta. Azóta se tudom honnan tudta, de igaza volt. Bementünk, kijöttünk, okosabbak nem lettünk. KisBé azóta is betegeskedik, de már remélhetőleg hamarosan visszatérünk a külvilágba. Úgy hallottam elromlik ez a szép idő, nyilvánvalóan akkorra datálható a javulásunk. Ügyesen kikerültük ezt a gyönyörű tavaszt. Na nem baj, a lényeg, hogy gyógyuljon meg ez a kis huligán!!
Na de térjünk vissza kisBé állapotához. Szóval egyszer csak lázas lett, folyt az orra - én pánikba estem, főleg a láz miatt (nagyon hamar felmegy a babák láza, nagyon magasra!!), az orrszívásban ugyanis eléggé profivá cseperedtem, az nem gond = lassan az orrszívót is rászerelem a hőn áhított harmadik kezemre. Másnap elvittem orvoshoz, bár nem száz százalékig értek mindig egyet azzal, amit ott szoktak mondani, na de mindegy. Szóval viszem a lázas gyereket a rendelőbe, 11-től rendel a doki nénink, odaérek 10:55-re. Már ott vannak vagy 15-en - Miért?? Hogy??!! Sose értem, hogy hogyan tudnak megelőzni ennyien. Akkor se viszem oda a beteg gyereket fél órával előbb!! Na mindegy. Bemegyünk, mivel ezren vannak előttünk tanácsos lenne leülni. Ez az, amit a legjobban utálok ezekben a látogatásokban, mert úgy érzem, minden, amihez hozzáérek tele van bacival, de mindegy, mondjuk azt, hogy ezen túlteszem magam, fókuszáljunk arra, hogy kik a potenciális vírusgazdák (=akik mellé NEM ülünk). 3-4 hurutos köhögést hallottam így elsőre, na az ő közelükbe tutira nem megyünk - gondoltam. Egy kisfiú lógó zöld takonnyal, oda se! Az egyik sorban ült néhány terhes tinilány - (Nem viccelek!! Itt mindig van belőlük... Először nem értettem az egészet, aztán rájöttem, hogy azért vannak itt, mert még nem múltak el 18-ak!!), mondjuk ők nem tűntek veszélyesnek, viszont rájuk mi lehetünk veszélyesek, tehát melléjük sem ülhetünk. És egyébként is eszméletlen csúnyán néztek mindkettőnkre, ami azért is megnyugtató, mert nemsokára anyukák lesznek ezekből a kedves lányokból. Hát reméljük, csak rossz napjuk volt. (A későbbiekben kiderült, hogy nem veszélyesen intelligens lányok. Az egyik végig fel-alá mászkált a gyémánt berakásos táskájával és 5 percenként bedugta a telefonját tölteni az egyik pelenkázó alá, hogy megnézhesse a "féJszbúkját", mert ott neki nagyon sürgős elintéznivalója volt. Nyilván a házi feladatot kérte el egy kedves kis osztálytársától. Nyilván. Na de nem ebből húztam le az IQ tesztet, hiszen én is gyakran feltévedek a fb-ra, hanem a beszélgetésükből. Nagy kár, de nem tudok belőle idézni, ) Végül egy szimpatikusnak tűnő anyuka mellett foglaltam helyet, akinek a kisfia csak egy picit köhögött. Abban egyeztem meg magammal, hogy csak kontrollra jöttek, ezért már nem is fertőznek (egyébként is van esély rá, hogy az én gyerekem a legnagyobb vírusgazda in dö house). Aztán hirtelen berobogott egy karakteres férfi egy tizenéves fiúval. Ekkor eszembe jutott a Házibuli című film egy részlete, amikor Sophie Marceau a nagymamájával azt találgatja a villamoson, hogy ki-melyik színészeknek lehetne külseje alapján a törvénytelen gyereke. Sokáig gondolkodtam, míg végül arra a döntésre jutottam, hogy ez a fickó a Müller Péter Sziámi - Pocahontas párosé lehetne. A pasi ugyanis tiszta Sziámi volt (egy Presszeres napszemüveggel és farmer dzsekivel megspékelve), nyakában egy tigrisfog vagy valami ilyesmi meg egy fából kifaragott törzsi valami. Az évek óta szabadnapos blues énekes-történész így első látásra. Ő is zavartan lépkedett ide-oda, de ő nem a bacilusoktól félt, csak kíváncsi volt: "Vajon hányadik vagy?" - kérdezte a fiától. Ez egy jó kérdés, kaptam fel a fejemet én is ("És vajon mi hányadikak vagyunk?"), kíváncsian figyeltem, mit derít ki az öreg Sziámi. Odament az asszisztens nőhöz és feltette neki a következő vérlázító kérdést: "Honnan lehet tudni, hogy mikor következünk?". A "végtelenül kedves" hölgy szűkszavú volt: "FÜZET!" - mondta, majd szemforgatva továbblibbent, nehogy még valaki kérdezni merjen. A férfi elkezdte olvasgatni A füzetet, nagyokat sóhajtozott, majd visszatért a helyére. Közben a tömegben már mindenféle pletykák terjengtek sorszámokról, amitől kezdtem egyre idegesebb lenni, hiszen én nem húztam sorszámot, eszembe se jutott, viszont már fél órája vártam a lázas kisBével, nem hiányzott még egy sorszám is. Odaslisszoltam hát A füzet ismerőjéhez, reménykedve, hátha tudása a mi helyzetünkig is elér - "Ööö, van sorszám????" - kérdeztem kétségbeesve. "Nem, az a másik doktornőhöz kell. Szerintem maguk lesznek a következők." - mondta. Azóta se tudom honnan tudta, de igaza volt. Bementünk, kijöttünk, okosabbak nem lettünk. KisBé azóta is betegeskedik, de már remélhetőleg hamarosan visszatérünk a külvilágba. Úgy hallottam elromlik ez a szép idő, nyilvánvalóan akkorra datálható a javulásunk. Ügyesen kikerültük ezt a gyönyörű tavaszt. Na nem baj, a lényeg, hogy gyógyuljon meg ez a kis huligán!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése